Álarc mögé rejtett szerelem - 2. fejezet

Sziasztok!!! Itt van a várva várt 2. fejezet!!!!!! Sajnálom, hogy ennyit késtem vele, de beteg is voltam, meg rendesen menni sem tudtam pár napig. Remélem tetszeni fog nektek!!!!! Kérlek titeket, hogy minél több komit írjatok és szeretnék egy határt is megszabni ami a 15!! Ez csak egy egyszeri alkalom, remélem írtok. Jah és bocsi hogy ennyire szemét vagyok a végével kapcsolatban, de szeretek szemétkedni!!

U.i: Köszi a 30 rendszeres olvasót!!
Puszi: Ella

 

Aro szemszöge:

Megéreztem két szarvascsorda illatát. Ösztöneimre hagyatkozva indultam zsákmányom megszerzésére. Kitűnő szaglásom, illetve hallásom segítségével hamar rábukkantam áldozataimra. Nyugodtan itták a folyó vizét, nem számítva arra, hogy nemsokára meghalnak. Nesztelenül közelítettem feléjük és engedtem, hogy a vámpír énem felülkerekedjen rajtam. Elvesztettem a fejemet, csak a szomjam csillapítására tudtam gondolni. Támadóállásba helyezkedtem és egy ugrással rávetettem magam a legnagyobb hímre. Még próbálkozni sem volt ideje, már fogaimat lüktető ütőerébe mélyesztettem. Az édes nedű végig folyt torkomon és máris csillapítani kezdte szomjúságomat. Mire végeztem az égető érzés kezdett elviselhetővé válni.

A testvéreim nem értenek egyet ezzel az életmóddal. Nem, hibáztatom őket, nagyon nehéz leszokni az emberi vérről. Közel 200 évig én is embereket gyilkoltam, hogy kielégítsem szomjamat. De a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni.

Elmélkedésemből egy lány sikolya rántott vissza a valóságba.

Követtem a hangot, és ekkor megláttam egy csodaszép teremtést. Több csontja eltörve, horzsolások csúfítják egyébként tökéletes bőrét.

Bőre, mint a hó, hosszú barna haja, mint a selyem omlott vállaira. El sem tudok képzelni nála szebb élőlényt. Mint egy földre szállt angyal. Egy fájdalmas sikoly tört fel mellkasából. Ekkor eszméltem fel, hogy már percek óta csak állok és nézem, ahogy majdnem megöli egy vámpír. Ezt nem hagyhatom! Rávetettem magamat a vámpírra, de már megharapta az angyalt.

- Hogy képzeled? Hogy mered megszakítani a vacsorámat?

Válaszolni nem válaszoltam. Elméjét ellepte a köd, nem tudta mit cselekszik. Hátulról próbált rám támadni, de sikeresen kitértem ütése elől. Pár percig játszottuk még ezt a „játékot”. Mikor már kb. 5. ütése elől tértem ki megelégeltem a dolgot és én támadtam rá. Testét darabokra téptem. Tüzet raktam és testrészeit a lángokba vetettem.

1 másodperc alatt az angyal mellett teremtem. Eddig nem vehettem olyan jól szemügyre arcát, de most hogy már közelebbről láttam, megállapíthatom, nincs nála szebb, jobb teremtés a világon.

Arca a fájdalomtól eltorzult. A méreg szétáradt testében. Már túl késő, hogy bármit cselekedjek. Át fog változni. Tudtam, min megy keresztül, hiszen én magam is megtapasztaltam. A fájdalom, mely majd felemészt, nem alszik el, és te csak küzdesz ellene, de nincs értelme. Gyenge testét ölembe vettem. Emberi tempóban vittem egy biztonságos helyre, a házamba. Próbáltam fejébe látni és kiolvasni, hogy mi is történhetett vele, de nem sikerült. Ilyet még egyszer sem tapasztaltam. Újból megpróbáltam, de kísérletem ismét kudarcba fulladt. Rég nem találkoztam, olyasvalakivel, akinek már vámpír léte előtt is lett volna valamiféle képessége. Bizonyára egy pajzs védi agyát, és emiatt nem tudok elméjébe hatolni. Minél közelebbről megismerem ezt a lányt, egyre jobban felkelti az érdeklődésemet.

Három nap múlva…

Már három napja tart az átváltozás. Pár perc múlva felébred. A méreg már megtámadta szívét, nincs sok hátra.

A szíve egy utolsó dobbanással le is állt.

- Mindjárt vége lesz. Már nem kell sok. – mondtam.

Hirtelen felpattantak szemei. Egyrészt örültem, másrészt aggódtam. Tudtam, hogy rám fog támadni és az lesz neki az első, hogy szomját csillapítsa. Mindenkivel így van. De ideje bemutatkoznom.

- Szia! Az én nevem Aro. Hogy érzed magad? – kérdeztem.

- Szia! Jól. Te mentetted meg az életemet? – teljesen ledöbbentem. Nem támadt rám és a szeme színe sem vörös. Színe, mint a csurdogáló mézé. Pár perc elmélkedés után eszembe jutott a kérdése és végre válaszoltam neki.

- Igen.

- Nagyon köszönöm. Te is vámpír vagy? – Honnan tudja, hogy vámpír vagyok?

- Igen, ahogy most már te is. – jelentettem ki. A hangom nyugodt és megfontolt volt.

- MI???? – hangja pár, oktávval feljebb szaladt. Ilyet sem érzékeltem még. Nemcsak a vámpírokra vonatkozó általánosságok hiányoznak belőle, hanem még a felfogása is más. Szemeiben értetlenséget véltem felfedezni. Az lesz a legjobb, ha mindent az elejéről elmesélek.

- Az a vámpír, aki rád támadt még újszülött volt… – folytattam volna, ha nem vág újból szavamba.

- Újszülött?? – Kíváncsiság bujkált szemeiben, nagyon érdekelhette mi is történt pontosan vele.

- Te is az vagy. Azokat nevezik újszülöttnek, akik nem rég változtak át. Szóval, az a vámpír rád támadt. De mielőtt végezhetett volna veled, leszedtem rólad. Mivel a méreg már a szervezetedbe került megkezdődött az átváltozás. Három napon át voltál eszméletlen. – Elmeredt gondolataiban… de arca hirtelen aggodalmassá vált.

- És akkor embereket kell ölnöm? – kérdezte hisztérikusan. Mikor megláttam, éreztem, hogy ő más. És hát itt a bizonyítéka is.

- Általában a vámpírok emberi véren élnek, de van egy másik eshetőség is. Az állati vér, mely nem olyan ízletes, laktató, mint az emberi.

- Nekem tökéletesen megfelel az állati is. A lelkiismeretem mindig kínozna. – Ennyi önuralmat már rég nem láttam vámpírnál. Ekkor eszembe jutottak a régi szép idők, mikor Carlisle barátom még nálunk tartózkodott. Csodálom óriási önuralma miatt. És már megint megfeledkeztem valamiről. Lehet, hogy…

- Nem vagy szomjas?

- Neee… – már épp hazudott volna, de helyette leleplezte magát - Ez meg mi?

- Szomjas vagy. Induljunk vadászni.

Az erdő felé vettem az irányt és csak futottam, futottam. Élveztem, ahogy a szél arcomba csap és hajamat összekócolja. Könnyen lépést tartott velem, de nem csak lépést tartott velem, hanem még gyorsabb is volt. Egyszer csak megálltam és kiadtam az utasítást:

- Szagolj a levegőbe! – utasítottam - Hallgass az ösztöneidre.

Ahogy ezt kimondtam mélyet szippantott a levegőbe és már futásnak is eredt. Csak ekkor vettem észre, hogy a közelben sétál két ember. Támadóállásba állt és már épp ugrott volna, de nem történt semmi. Majd újból beleszagolt a levegőbe és megint futásnak eredt. Ezúttal egy hegyi oroszlánt szúrt ki zsákmányának. Még csak fél órája, hogy magához tért és az előbb meg tudta fékezni magát. Nem támadt rá azokra az emberekre. Követtem és megvártam, míg végez az oroszlánnal. Olyan profin csinált mindent, mintha már több száz éve vámpírként élne. Neki dőltem az egyik fának és vártam. Alig pár perc múlva már kész is volt.

- Végeztél is?

- Igen. – és már megint elfelejtettem valamit.

- Egy valamit nem említettem. A vámpíroknak vannak képességeik. Nekem a gondolatolvasás. De csak érintésen keresztül tudok mások gondolataiban olvasni.

- Akkor az enyémeket is hallod? És nekem van valamilyen képességem?

- Nem. A tiedbe nem látok. Én magam sem értem az okát. Úgy gondolom, az agyad körül egy pajzs van, és ettől nem tudok az elmédbe hatolni.

- És miért mentettél meg? – és akkor feltette a több mint 1.000.000 –t érő kérdést. Nem tudtam mit feleljek, de aztán rájöttem, az lesz a legjobb, ha az igazságot mondom.

- Hát… tudod, amikor megláttalak elámultam. Ember létedre gyönyörű voltál. Bele akartam nézni a fejedbe és nem sikerült. Úgy éreztem, nagyon különleges lehetsz. Így hát elhoztalak és most itt vagy. De te még be sem mutatkoztál. Hogy hívnak?

- Bella.

- Csatlakoznál a családomhoz? – tettem fel a kérdést. Láttam arcán, hogy gondolkozik, majd végül felelt kérdésemre.